Emlékkönyv

Régi reklámokat nézegettem valamelyik nap ihletet keresve és ha már a nyolcvanas évek reklámjai, akkor gyerekkorom egyik kedvence jutott az eszembe, a Skála Kópé.

Aki emlékszik a szocializmus autócsodáira, az tudja, hogy mondjuk egy vadonatúj Dacia átvétele után az ember útja kapásból a szervízbe vezetett, ahol némi túlzással újra össze kellett rakni az autót.

Ha már mostanában volt az általános iskolai beiratkozás, eszembe jutott iskolai létezésünk egyik alapvető kelléke: az iskolaköpeny. Noha többféle volt belőle, az én emlékeimben úgy él, mint valami, ami kötelező (azaz rossz), ráadásul a kék egy meglehetősen nehezen befogadható árnyalatában játszó, és (lévén nylon) könnyen bele is izzadt az ember.

Az emlékkönyv gyerekkorunk egyik meghatározó élménye, amibe barátok, osztálytársak, családtagok, titkos és nem is annyira titkos szerelmek rajzoltak valamit, írtak be pár sort, néha kínos, de mára kedvessé vált versikéket, örök emlékezést ígérve.