Aki emlékszik a szocializmus autócsodáira, az tudja, hogy mondjuk egy vadonatúj Dacia átvétele után az ember útja kapásból a szervízbe vezetett, ahol némi túlzással újra össze kellett rakni az autót.

Nekünk soha nem volt Daciánk (egyszer merült fel egy használt Trabant megvétele lehetőségként, de hála istennek ezt végül megúsztuk), a család sokáig egy régi 100-as Skoda boldog és büszke tulajdonosa volt, majd amikor az autó elérte a neki szánt kor végső határát, jött a kérdés: mi legyen a következő? 

A Skoda alkatrész utánpótlását más, lepukkant Skodák megvételével és szétszedésével oldottuk meg, elég sok volt vele a macera, így jogos igényként merült fel egy fiatalabb, ne adj Isten’ új autó beszerzése. 

Ez akkoriban azért jóval bonyolultabb volt, mint manapság, hiszen még egy Trabantra is hosszú éveket kellett várni (illetve az ember bízhatott a szerencsében, hogy kisorsolják a gépkocsinyeremény-betétkönyvét - körülbelül annyi ideig is tartott, amilyen hosszú ez a lehetetlen szó). 

Egyetlen járható útnak az orvosoknak járó kedvezmény volt, amivel hamarabb lehetett autóhoz jutni, más kérdés, hogy sok választási lehetőség nem volt. 

...és akkor kihajtottak a Merkúrból

Nekünk végül egy Wartburg jutott (természetesen a classic kétütemű típusból), amit egy vidéki Merkúrban lehetett átvenni. Apámék annak rendje s módja szerint el is indultak, meg is érkeztek, haza viszont csak nem akartak érni. 

Mint később kiderült, amikor kihajtottak a telepről a mustársárga csodában, két percen belül kiderült, hogy a vadonatúj autó valamiért csak az 1-es, 2-es és rükverc fokozatokat hajlandó elismerni – azaz első útjuk egy szervízbe vezetett. 

A Wartburg ettől eltekintve egész jól teljesített, agyon sem lehetett verni, elvitt mindent és mindenkit, igaz, amikor vezetni tanultam, a motorfék hiánya okozott némi problémát – de erről majd egy másik alkalommal.

Házihifi az autóban

Ha már buherát ígértem a címben, elmondom, hogyan sikerült „hifit” varázsolni az autóba. Akkoriban (a nyolcvanas évek vége felé járunk) már volt walkman, mi több, kapni is lehetett. Apám ezt használta ki, és a műszaki zsenialitás apró villanásával beszerelt a kalaptartóba két hangszórót, a madzagot elvezette a kárpit alatt egészen az anyósülés előtti részig, ahová bravúrosan felapplikált egy akasztót, melyre nemes egyszerűséggel felhelyezhettük a walkmant.

Már csak a kábelt kellett csatlakoztatni a fülhallgató-kimenethez és szólhatott is a zene. (Hogy milyen, arról majd egy következő posztban.)Mindez csak arról jutott az eszembe, hogy akkoriban fel sem merült az, hogy minden vacakkal a szerelőhöz rohangáljunk, persze az autók is úgy voltak összerakva, hogy nem kellett szétszedni a motort ahhoz, hogy az ember ki tudjon cserélni egy izzót.

Nem mintha vágynék rá, de az biztos, hogy a korszak megkövetelte a találékonyságot és egészen fantasztikus dolgok jöttek létre ennek köszönhetően.

Ha nektek is van hasonló történetetek, vagy képeitek, küldjétek el az emlekkonyvblogKUKACgmail.com címre, vagy kövessetek a Facebook oldalunkon!