Az interneten keresgélve találtam erre a képre, amin szinte minden rajta van, ami a nyolcvanas (és részben a kilencvenes) éveket meghatározta – legalábbis ami a technikai újdonságokat illeti.

A nyolcvanas évek elején még ott tartottunk, hogy a hétfő délutáni kívánságműsor idején nem lehetett belépni a konyhába, mert ott jó eséllyel valamelyik szülő éppen számokat rögzített az egymás felé fordított magnó-rádió kombóval.

Aztán nekünk is lett kazettás magnónk, ami szinte az űrkorszak csodáját jelentette, nem is beszélve arról, amikor egy osztálytársamék egyenesen kétkazettás magnót vettek, amivel szakmányban lehetett másolni a kazettákat.

Akkoriban még csak fel sem merült senkiben olyasmi, mint illegális másolás, örültünk, hogy meg tudjuk szerezni a zenéket. (Olyannyira így volt ez, hogy még a 90-es évek elején is simán besétált az ember az – emlékeim szerint – a Lenin körúton lévő lemezboltba, ahol lemezoldalanként 100 forintért másolták kazettára a lemezeket, már ha vittél kazettát. Ha nem, akkor értelemszerűen drágább volt.)

A walkman pedig maga volt csoda, évekig le nem szakadt a fülemről, buszon, vonaton, metrón, utcán, akárhol mindig szólt a zene. Jó hír, hogy még mindig hallok (ugye állandóan azt hallottuk, hogy rontja a hallást), rossz hír, hogy van vagy 500 kazettám, amit valószínűleg már soha nem fogok meghallgatni.

Aztán ott volt a videómagnó, a hangalámondásos filmekkel. A boldog (és nagymenő) videótulajdonosok külön kasztot képeztek, cserélgették egymás között a filmeket, és hatalmas eseménynek számított, amikor bennünket, pórnépet is meghívtak egy-egy filmnézésre. A mai napig nem lehet röhögés nélkül megállni, ha az ember arra gondol, hogy a szinkronizáló úriember tökéletesen ugyanazzal a hangsúllyal mondta alá a romantikus és a lövöldözős jelenetet (hogy a többiről már ne is beszéljünk... legalábbis most, mert lesz még erről poszt).

A képen látható úriember jobb vállán látható kamera tulajdonképpen már egy menőbb változat, volt nekünk ennél nagyobb és egyszerűbb gépünk is, de elképesztő csoda volt az is, hogy meg lehetett örökíteni (cirka 1-1,5 órában) családi látogatásokat, nyaralásokat, majd utána azzal kínozni barátokat, családtagokat, hogy végignézettük velük az egészet.

Nektek milyen emlékeitek vannak?

Csatlakozz a Facebookon, vagy írj az emlekkonyvblog KUKAC gmail.com címre! Írjuk együtt a blogot!