25 forint 50 fillér. Egészen pontosan ennyibe került a Zamat gyár csokis Tere-Fere keksze és őszintén szólva a zamatát (...) a mai napig a számban érzem. A doboz alján pedig ott volt a kivágható zsiráf.

A „mit vegyünk hétvégére?" (mert édesség inkább csak hétvégén volt, miként kóla is, de ez egy másik történet) kérdésre alapvetően két válasz létezett anno a mi családunkban: az egyik a Boci csoki, a másik a csokis Tere-Fere.

A nem ritkán testvérviszályba torkolló választás (nem állítom, hogy nem volt mögötte semmi számítás, hiszen ha elég kitartóan nyomtuk, volt rá esély, hogy mindkettő a kosárba kerül) elég gyakran végződött a Tere-Fere sikerével, ami szerintem akkoriban a magyar kekszek között simán dobogós volt.

Az első helyet azért nem adnám oda gondolkodás nélkül, mert a vaníliás, csokoládés reszelt keksz nehezen taszítható le a trónról, de ha akad rá esélyes, az minden bizonnyal a csokis Tere-Fere.

A keksz specialitása az volt, hogy rendkívül könnyen összeragadt (nyáron különösen, de télen is), így ártatlan arccal lehetett belőle rögtön kettőt venni, mert hát szétszedni mégsem kellene...

Nem mehetünk el szó nélkül a doboz alsó felén található kivágható és kiszínezhető zsiráf mellett. Kivágtuk és kiszíneztük, nem volt kérdés, aztán később lett, amikor rájöttünk, milyen jól lehet különböző dolgokat tárolni a dobozban (kivéve, ha szétvágjuk az alját, ugye).

A Tere-Fere is azon édességek egyike, amelynek a neve fennmaradt a rendszerváltás után is, egészen a mai napig, de aligha csak a nosztalgia mondatja velem, hogy az íze messze nem ugyanolyan, mint egykoron.

Írjátok meg ti is emlékeiteket akár a kommentekben, vagy a blog Facebook-oldalán, esetleg küldjétek el emailben az emlekkonyvblogKUKACgmail.com címre!