Valamikor a nyolcvanas években járunk. Már kapható többféle üdítő, barna kóla, szőke kóla (...), egyetlen közös jellegzetességük a szinte eltávolíthatatlan kupak. Ma erre emlékezünk.

Gyerekkoromban a hétvégét nem csak azért vártuk, mert nem kellett iskolába járni (kivéve a nyolcvanas évek legelejét, amikor kéthetente szombaton még pár órát bent kellett tölteni, nem mintha érdemi tanulás zajlott volna ezeken a napokon), hanem azért is, mert a családi szokás szerint csak ekkor volt otthon „buborékos üdítő".

A boldogság tehát megvolt (főleg, hogy már „igazi" Coca-Colát is lehetett kapni, ráadásul üvegben), a nehézséget csupán az okozta, hogy hiába volt a kezedben az üveg, az esetek döntő részében majdnem lehetetlen volt hozzájutni a benne rejlő nedűhöz.

A letekerhetetlen alumínium kupak a Kádár-kor ugyanolyan meghatározó jellemzője, mint a csöpögő zacskós tej, vagy a Wartburg (hogy minőségben hasonló szinteket idézzek itt elő).

Miután az ember először a tenyerét nyírta szét, aztán amikor sikerült megérteni, hogy így nem fog menni a dolog, akkor előkerült a konyharuha, és amikor már teljesen vörös volt a fejünk, akkor jött a végső megoldás...

Bár bennem akkoriban elég sokszor felmerült, hogy a falhoz vágom az egész üveget, az nem lett volna túlságosan gazdaságos és nyerő megoldás, így maradt a kés.

Az ember nekiállt és elkezdte körbevágni a (csak látványban létező) perforáció mentén a kupakot. Miközben magában elszisszentett egy két nem túl hízelgő jelzőt, minden erejével arra koncentrált, hogy lehetőleg minden ujja a helyén maradjon.

Nagyon észnél kellett lenni, hiszen ha a kés megcsúszott, akkor szinte garantált volt, hogy levágjuk az ujjunkat. Szóval szépen, apránként haladva, kis csuklómozdulatokkal kellett körbevágni a kupakot, aztán ha végigértünk, akkor...

Nos, akkor jött az a szakasz, amikor meg kellett találni azokat az egészen apró szakaszokat, ahol mégsem sikerült a művelet és ott még egyszer nekimenni a célszerszámmal.

Ha viszont sikerrel jártunk, akkor jöhetett a pohár és benne az ember arcáig felpezsgő nedű. Ami lehet, hogy még finomabb is volt így, hogy ennyire meg kellett küzdeni érte...

Írjátok meg ti is emlékeiteket akár a kommentekben, vagy a blog Facebook-oldalán, esetleg küldjétek el emailben az emlekkonyvblogKUKACgmail.com címre!