Szomorú évfordulót ül ma a magyar labdarúgás: 1986. június 2.-án a magyar válogatott 6-0-ra kikapott a Szovjetunió együttesétől a mexikói világbajnokságon. Akkor és ott nagyon sok minden véget ért.

Irapuato. Ez a mexikói város örökre beégett a magyar futballrajongók tudatába (méltó társa a „Jönnek a csehszlovákok!" mondatnak, amely Marseille-ben egy teljesen más korszakot zárt le 17 évvel korábban, 1969-ben), alighanem ez volt az utolsó nagy sokk, amely végképp lezárta a magyar futball azon időszakát, amikor a szurkolók még reménykedhettek benne, hogy visszajönnek a régi szép idők.

Mivel ez nem egy sportblog (bár én szeretem a focit...), ezért még véletlenül sem próbálok meg szakmai kérdéseket boncolgatni. Inkább azt idézném fel, hogyan élte meg egy kamaszodó gyerek azt az időszakot, amelynek ez a mérkőzés vetett véget.

A nyolcvanas évek első felében még voltak a magyar labdarúgásnak olyan eredményei, amelyek elhitethették a szurkolókkal, hogy talán nem teljesen kilátástalan a helyzet.

Ami a bajnokságot illeti, voltak például szurkolók. A Győr Verebes irányítása alatt tízezreket vonzott a nézőtérre, a Fradi meccseken emlékeim szerint elég ritka volt az, hogy 20 ezernél kevesebb néző legyen, és még sorolhatnám tovább – egyszóval volt érdeklődés.

A nemzetközi porondon is akadt kiugró eredmény, ami akkoriban még nem azt jelentette, hogy sikerült bejutni holmi csoportkörökbe, hiszen a Videoton például UEFA Kupa-döntőt játszott a Real Madriddal 1985-ben, és bár már a székesfehérvári odavágón eldőlt a kupa sorsa (a spanyolok Michel, Santillana és Valdano góljaival 35 ezer néző előtt 3-0-ra nyertek), a visszavágón a Vidi Májer Lajos csodás góljával 1-0-ra nyerni tudott az ünneplő 90 ezres közönség előtt.

Közben az ifiválogatott 1984-ben Európa-bajnok lett, a felnőttek pedig olyan menetelést mutattak be a világbajnoki selejtezőkön, amire azóta sem volt példa (és félő, hogy már nem is lesz). Aki szembejött, azt megverték (a hollandokat idegenben, az osztrákokat oda-vissza, no és persze némi szenvedés árán, de Ciprust is), így 1986-ra finoman szólva is bizakodva fordulhattak.

Aztán jött március 16-án a brazilok elleni 3-0- a Népstadionban és akkor már mindenki elhitte, hogy a bab is hús (annak ellenére, hogy a brazilok finoman szólva is tartalékosak voltak, körülbelül a C-válogatott játszott, és úgy kívánták az egész európai túrát és benne ezt a meccset, mint púpot a hátukra).

Lényeg a lényeg, mire eljutottunk a mexikói világbajnokságig, a magyar közvélemény egy jelentős része biztos volt abban, hogy a válogatott minimum elődöntőt játszik majd, de azt sem röhögték körbe, aki a végső győzelmet emlegette.

Olyannyira nem, hogy emlékeim szerint a Népszabadság közölt egy rövid írást arról, hogy talán a németek egy számítógépes program (nagy varázskifejezés volt ez akkor!) segítségével kiszámolták, hogy Magyarország-NSZK döntő lesz.

Közben beindult egy őrületes, addig talán nem is nagyon látott marketinggépezet, Détáriék arcképével volt tele minden, bögrétől kezdve mindent lehetett kapni – megőrült az ország, na!

A különböző, itt most nem részletezendő problémák (Nyilasi itthon hagyása, például) nem nagyon érdekelték a közvéleményt, amely fenntartások nélkül bízott Mezey György szövetségi kapitányban, aki akkoriban nem nagyon tudott olyat tenni, vagy mondani, amit ne fogadott volna egy átlagszurkoló áhítattal.

Így jutottunk el a szovjet-magyar meccsig, ahol 5 perc alatt omlott össze minden és derült ki, hogy a bab az bab, abból sem a legjobb. Az okokra máig nem kaptunk magyarázatot, egy biztos: ennél nagyobb pofont nem nagyon kapott még a magyar labdarúgás, amely egy olyan lejtőn indult meg azt követően, ami korábban elképzelhetetlen volt. (Ugyan 1970-ben és 1974-ben sem sikerült kijutni a világbajnokságra, 1982-ben már ott voltunk, mi több, nem sok hiányzott ahhoz sem, hogy továbbjussunk a csoportból.)

Bár volt még két csoportmeccsünk (a franciák simán vertek, a kanadaiakat simán vertük), valami ott és akkor véget ért. A vicc az, hogy ha nem hatot, hanem csak mondjuk négyet kapunk, még így is továbbmehettünk volna...

Én természetesen teljesen összeomlottam (a nagyszüleimnél néztem a meccset), de azért a korra jellemző, hogy a meccs után apám a telefonon a következőt kérdezte tőlem: „Azért még lehetünk világbajnokok, nem?".

Hát nem.

Ti hogyan éltétek meg ezt a meccset? Milyen emlékeitek vannak?

Írjátok meg ti is emlékeiteket akár a kommentekben, vagy a blog Facebook-oldalán, esetleg küldjétek el emailben az emlekkonyvblogKUKACgmail.com címre!