Először azt a címet akartam adni a mai posztnak, hogy amikor először sztár voltam, de ez ugye feltételezte volna, hogy azóta már megint voltam legalább egyszer sztár, ez pedig nem igaz. Így maradjunk annyiban, hogy amikor 10 évesen megvillantottam a külföldről kapott pittyegős kvarcórát, akkor eszméletlen menő voltam.
A nyolcvanas évek első felében még éppen csak kezdtek elterjedni a különböző kvarcórák (nálunk legalábbis az osztályban, iskolában azért még messze nem volt általános), így aztán amikor egyik karácsonykor a messzi távolba szakadt (akkor még simán disszidensnek hívták, de hát szerencsére változnak ugye az idők) rokonoktól egy valódi, igazi, beállítható, pittyegős kvarcórát kaptam ajándékba, az maga volt a csoda.
Az óra nem volt nagy, ellenben volt rajta tizedmásodpercig mérő stopper és be lehetett állítani, hogy jelezzen-e minden egészkor némi pittyegéssel. Naná!
Sosem felejtem el azt a napot, amikor januárban először mentünk a téli szünet után iskolába, és az első óra kezdetén az egész osztály halálos csendben állt, amikor 8 órakor pontban az órám kettőt pittyegett.
Nem is nagyon tudom mihez hasonlítani azt a döbbenetet, ami akkor elárasztotta az osztályt, nem tudom, ma mi lehetne olyan mértékű sokk, mint ami akkor azt a harmincvalahány tízéves gyereket elsodorta.
Mondanom sem kell, hogy ezt követően napokig az órámat kellett mutogatnom mindenkinek, elképesztő méretű kultusz alakult ki pillanatokon belül. Ami aztán persze lecsengett, na de addig... !
A pittyegős kvarcórámat a rohanó technikai fejlődés tette taccsra, ugyanis nem sokkal később megjelentek a zenélős kvarcórák, aztán azok, amelyeken már játék is volt, és én ott és akkor már labdába sem rúghattam.
Azt azonban soha nem fogom elfelejteni, ahogy azon a téli reggelen kettőt pittyent egy kvarcóra...
Írjátok meg ti is emlékeiteket akár a kommentekben, vagy a blog Facebook-oldalán, esetleg küldjétek el emailben az emlekkonyvblogKUKACgmail.com címre!
Utolsó kommentek