Az utóbbi két évtizedben mintha teljesen elfelejtettük volna, hogy Magyarországon teljesen jó és iható a csapvíz. Ma tucatjával vesszük az ásványvizet, pedig gyerekkoromban ugyan hallottunk róla, de szinte soha nem ittuk. Amit ittunk, az a szörp volt és a szódavíz. Aminek elkészítése állandó trükközések és viták tárgya volt családon belül.

Most nem mennék bele abba, hogy vajon miért vásároljuk raklapszámra az ásványvizet, amikor a csapvíz is teljesen jó és fogyasztható (én is inkább azt iszom, mint az üveges változatot), ugyanakkor arra azért jól emlékszem, hogy az ásványvíz (és 6426 féle üdítő) korszaka előtt mit is ittunk.

Mi például alapvetően vizet, szörpöt és (nagyon ritkán, jellemzően hétvégén, ünnepekkor) üdítőt. Életünk egyik fontos része volt a szódavíz (nem összekeverendő a szénsavas ásványvízzel!), amit otthon készítettünk el.

A menet a következő volt: az ember megvette az abc-ben a patront, hazavitte, majd amikor kifogyott a (jellemzően elképesztő színekben pompázó) szifonból a szóda, akkor újat csinált. És itt jött az első probléma: ki csinálja?

A családi megállapodás az volt, hogy az csinálja a szódavizet, akinél az kifogy. Ez elsőre egy tisztességes, korrekt dolognak tűnik, ám ezen a ponton lépett be a trükközés, az ember ugyanis őrült módon vigyázott, hogy ez ne nála következzen be.

Ez egy idő után egészen komoly versengéssé vált, amikor a szifon elkezdett köhögni és érezni lehetett, hogy már nem húzza sokáig, akkor az ember gyorsan abbahagyta, és reménykedett, hogy az utána következőnél kifogy a szódavíz és mentesül a készítés nyűge alól.

No nem mintha olyan bonyolult dolog lett volna, hiszen voltaképpen csak le kellett csavarni a szódásszifon tetejét, teleengedni vízzel, majd a fejben kicserélni a patront.

A legkellemetlenebb pillanat kétségkívül az új patron behelyezése volt, ugyanis eljött a pillanat, amikor a nyomásnak engedelmeskedve a patron kilyukadt, a széndioxid pedig a szifonba nyomult. Ez azonban azzal is együtt járt, hogy a patron hirtelen lehűlt, és azért az nem volt olyan nagyon vicces, amikor az ember vizes keze egy pillanatra „odafagyott" hozzá.

Ezzel kezdődhetett minden elölről, az ember egy ideig bátran nyomta a szódavizet, aztán jött az első hörrenés és a türelemjáték: kinél fogy ki az a fránya szódásszifon.

Azt hiszem, megyek, és beszerzek egyet...

Írjátok meg ti is emlékeiteket akár a kommentekben, vagy csatlakozzatok hozzánk a blog Facebook-oldalán, esetleg küldjétek el emailben történeteiteket az emlekkonyvblogKUKACgmail.com címre!